3. töredék

Drágák!

Tudom sok idő telt el az előző rész felrakása óta, de kérlek nézzétek el nekem! Iskolakezdés volt, én most kerültem fel a gimnáziumba, ergo új osztály, új tanár, új suli, mindent meg kellett szoknom. Még most sem tudtam mindent megszokni, elég sok idő kell ehhez, azt hiszem, de igyekszem! Már most van bőven tanulnivaló, de ez még csak a kezdet, ennél már csak rosszabb jöhet! Tehát nem nagyon volt időm írni, viszont egy elég rövid részt sikerült összekaparnom, remélem tetszik! :)

A következőt nem tudom mikorra hozom, ha lesz róla infóm, mindenképp megosztom majd Veletek! Kérlek hagyjatok valamilyen jelet, hogy mennyire tetszett a rész, pipa, vagy komment (ennek nagyon-nagyon örülnék!!) formájában!

I hope u like it!

xxLexii

Hirtelen fordultam a megszólaló személy irányába. Lewis Hamilton esetlenül álldogált az ajtóban, édesapja előtt. Keze tehetetlenül hevert teste mellett, mellyel most idegesen a hajába túrt. Hűvös idő ellenére, felül csak egy egyszerű fekete pólót viselt, mely szorosan tapadt mellkasára, felfedve izmos testét, amelyen minden egyes nap keményen dolgozott. Farmere lezseren lógott derekán, a fején a már megszokott Mercedes sapka, mely mocskosul jól állt neki. Szemeivel egyenesen az enyémbe nézett, s meglepődöttség tükröződött tekintetében, bizonyára nem érti itt létemet. Bár ha belegondolok, ezen inkább nekem kellene elgondolkoznom, hiszen én csak a szemben lévő házban lakok, nem egy másik országban. Élesen álltam a szemkontatkust, erősnek mutatva magam, pedig attól a pillanattól kezdve, hogy meghallottam a hangját, belül összeomlottam. Mégis végigfutott rajtam a remény egy csepp része, bízva ezek után is a legjobbakban. Újra abba a hibába kerültem, hogy nem tudtam mit kezdeni a fennálló helyzettel. Az hittem a képzeletem játszik velem, az agyam nem akarta befogadni a tényt, hogy ott áll előttem az a személy, akit pontosan 11 éve nem látta. Aki még ennyi idő után is fel-fel tűnik álmomban, emlékeztetve a befejezetlen kapcsolatunkra, melynek elég csúful vetettünk véget egy időre. Az az idő túl hosszúra nyúlt számomra, már rég belefáradtam abba, hogy mindent helyrehozzak, s minden ugyanolyan legyen, mint azelőtt. Azelőtt, hogy egy fájdalmas veszekedés után, búcsú nélkül váltam el attól az embertől, akire 14 évesen azt mondtam, a legfontosabb személy a családomon kívül. Még ma is tisztán emlékszem, hogy milyen apró, akkor azonban eget rengető probléma miatt kellett ennek így végződnie.

11 évvel korábban

Idegesen rágcsáltam a körmömet, miközben a tévé képernyőjét bámultam már-már remény veszetten. A képernyőn a gokart kocsik csak úgy száguldottak a pályán, s irigykedve néztem, a nézőtéren családtagokat, és szurkolókat voltak, akik zsibongva ujjongtak, mikor elsuhant előttük egy-egy jármű. Lewis negyedik helyen állt, nem volt túl fényes a helyzete, tekintettel arra, hogy mindenképpen meg kellene nyernie, ahhoz, hogy felfigyeljenek rá. Anyu nem engedett el, hogy élőbe szurkolhassak, miszerint túl veszélyes, és messze is van, hiszen nem a városban tartották. Most fordult elő először, hogy nem élőben, hanem tévé képernyő keresztül kell néznem, eddig mindig elkísértem a versenyeire, mint a kabalája. 

Pár kör volt hátra a végéig, Lewisnak sikerült már a második helyre felküszködnie magát. Szüleim a kanapéról figyelték a jelentet, míg én már a tévé előtt a földön ücsörögtem, s onnan izgultam tovább. A bal felső sarokban a számláló azt mutatta, hogy egy kör van hátra a fináléig. Lewis hajszálpontosan az ellenfele mellett próbálta még gyorsabban hajtani a gokartot, hogy még a cél előtt sikerüljön megelőznie. A célegyeneshez közelítve, türelmetlenül csaptam a kezem a földhöz, és artikulátlanul ordibáltam a tévéhez, ezzel biztatva barátomat. Pár méteren múlott csak, de sikerült megnyernie a versenyt, s mikor feleszméltem döbbenetemből, felhőtlen boldogsággal pattantam fel a szőnyegről, s ugrottam oda Anyáékhoz. Ők is ugyanúgy örültek, mint én, habár, Ők kicsit intelligensebb formában. Vigyorral a fejemen, tapsikolva ecseteltem szüleimnek az előbb látottakat, mintha el kéne meselénem mi történt az imént, mit sem sejtve arról, hogy pár óra múlva a fél életem összeomlik.

Nagy örömöm közepette azt sem tudtam, mit csináljak, Apának kellett lenyugtatnia, hogy üljek le, olvassak, vagy csináljak bármit, csak foglaljam el magam, míg haza nem ér a Hamilton család. Így hát kénytelen voltam egy helyben maradni, ami a történtekhez képest nem igazán sikerült. Két percenként pattantam fel inni menni, vagy más elfoglaltságot kreálni magamnak, csak, hogy gyorsabban teljen az idő. A bejárati ajtó mellett lévő ablakot is meglátogattam párszor, s mindig kilestem a függöny mögül, lesve, mikor érkezik meg a várva várt jármű. Ezer évnek tűnő idő után, mikor már Anyuék agybajt kaptam tőlem, meghallottam a feljáróra álló kocsi hangját. Fülig érő szájjal léptem oda az ablakhoz leellenőrizni, hogy tényleg ők-e azok, és mikor megláttam az autóból kiszálló Lewist, aki egyenesen a házunk felé vette az irányt, már biztos voltam benne, hogy megérkeztek. Hevesen téptem fel az ajtót, majd már száguldottam is, s egyenesen barátom karjai közé vetettem magam. Legjobb barát lévén természetes volt, hogy így reagáltam, Ő is szorosan ölelt át, miközben folyamatosan mondogattam neki, hogy gratulálok, ő a legjobb. 

- Lewis gyere át hozzánk, ott megbeszélitek a történteket! - ajánlotta fel Anyu, akik az előbb léptek kis a házból. Nem kellett kétszer mondani már bent is voltunk a házba, ahol egyenesen az emelet felé vettük az irányt, a szobámba. Levetettem magam az ágyra, s a plafont bámulva, mosolyogva hallgattam a fiú beszámolóját a versenyről. Mutogatva, hangosan magyarázott, látszott mennyire élvezte ezt az egészet.

- A futam után azt mondták, hogy azonnal szerződtetnek, és egyből utazhatok Londonba, mert majd ott felkészítenek a további futamokra. Képzeld akár a Forma 1-be is bejuthatok! - lelkesedésem alábbhagyott, megakadtam annál, hogy Londonba megy. 

- London!? Mármint hogy érted, hogy odautazol? - ültem fel hirtelen az ágyon, és szemöldök ráncolva néztem rá. Értetlenkedve nézett rám, mintha mindenről tudnom kéne.

- Igen, London. Oda kell költöznöm, hogy ha folytatni akarom, amit elkezdtem. De ezt te is tudod, mondtam már! . Tessék!? A világ forogni kezdett velem, nem akartam hinni a fülemnek! Nem költözhet Londonba, hiszen olyan messze van, távol tőlem! Itt hagyna engem egyedül? A levegőt egyre szaporábban vettem, csak most nem az izgalom, hanem a félelem miatt.

- Nekem ezt senki nem mondta! Hiszen még csak most leszel 17 éves! Túl fiatal vagy ehhez! Nem mehetsz el, nem tudnál magadról egyedül gondoskodni! - próbáltam menteni a menthetőt, hátha sikerül lebeszélnem róla, de láttam, hogy az utolsó mondatommal kivertem nála a biztosítékot. Mindig is hirtelen haragú volt, így tudtam, hogy pár pillanat, és robban nála a bomba. Nem kellett sokat várnom.

- Nem te fogod megmondani mit fogok csinálni, és, hogy hova megyek, semmi jogod ezt tenni! El fogok menni, ha akarod, ha nem, hiszen ez az álmom! Nem értem, miért nem tudsz ebben támogatni, nagyon jól tudod, hogy mióta vágyok erre! - Hátrálni kezdett, én meg kezdtem pánikolni, nem akartam, hogy így váljunk el. 

- Lewis, kérlek... - kezdtem mondandómat, de puszta nézésével belém fojtotta a szót. A sírás kerülgetett, annyira fontos volt számomra ez a fiú, fájt az érzés, hogy nem fogok minden egyes nap vele indulni, és végződni, nem fog röhögni a hülyeségemen, és nem fog megnyugtatni, ha valami bajom van. El fogom veszíteni a másik felemet. Ez a mondat ismétlődött megállás nélkül az agyamban, mikor tehetetlenül néztem végig, hogy Lewis, kilép a szobám ajtaján, amivel párhuzamosan az életemből is távozott,  számomra elképesztően hosszú időre. 

***

Ezek után Lewis nem szólt hozzám, hiába próbáltam bárhogy kiengesztelni, nem engedte, hogy bármilyen formában beszélhessek vele, így búcsú nélkül hagyott ott egy nap. Nem hibáztathattam teljes mértékig, én mégis azt tettem. Fújtam rá, a pokolba kívántam egy idő után, hogy arra nem képes, hogy normálisan elköszönjön tőlem. Tehát az első szakasz egyértelműen a dühöngés volt számomra, amit nemsokára a sírás váltott át. Miután teljes mértékig felfogtam, hogy teljesen egyedül hagyott, magányosnak éreztem magam, és elkezdett hiányozni. A bűntudat kezdte marni a mellkasomat, így magamat hibáztattam. Napokig zokogtam a szobámban, szomorú zenéket hallgatva, egy százas zsepi, és a tőle kapott plüss társaságában.

Akkoriban volt egy karkötőm, amit éjjel-nappal hordtam, hiszen még Lewsitól kaptam a 14. születésnapomra. Ezüstből volt, ahányszor csak rá néztem Ő jutott eszembe. Úgy döntöttem, ha már nem akar tőlem elbúcsúzni, én már csak azért is elfogok, így írtam neki egy levelet, amiben összegeztem mindent, beletettem egy borítékba, és melléhelyeztem a karkötőt.

Anyukájának odaadtam, aki biztosított arról, hogy mindenképp eljut a fiúhoz. És akkor elkezdtem várni. Több hónap is eltelt, de semmi választ nem kaptam tőle, így egy idő után, már belefáradtam a várakozásba, és szép lassan megpróbáltam elfelejteni Őt. Mára már kezdtek elhalványulni a sebek, melyeket a hiánya, távozása okozott, de persze, teljesen sosem tudtam elfelejteni, és legbelül mindig is vágytam rá, hogy egyszer majd visszatér, és mindent ugyanott folytatunk, ahol abbahagytuk, a veszekedés előtt. Persze nem így lett, de a remény hal meg utoljára. És milyen igazam is lett. 11 éve elteltével számos variációt kitaláltam, s elképzeltem már, hogy milyen lesz újra találkozni, de egyikben sem szerepelt, hogy a félelemtől és a meglepődöttségtől, kirontok a házból, s amilyen gyorsan csak tudok elkezdek rohanni, ki tudja hová. 

2. töredék

Idegesen, s kissé türelmetlenül tűrtem az egyik rakoncátlan tincsemet a fülem mögé, mely a sok mozgástól kiszabadult a többi közül a kontyomból. Már lassan fél órája próbálom letuszkolni az ételt az egyik kedves, ámbár épp olyan annyira makacs betegem torkán, sikertelenül. Amber, a hat éves kislány semmiféleképpen nem akar enni a borsó főzelékből, pedig muszáj lenne neki. Epilepsziás rohamokkal küzd, mindenképp fontos lenne neki a sok energia, étel s ital bevitel minden egyes nap. De bárhogy próbálkoztam, hajthatatlan volt.
- Kérlek, csak egy falatot! - makacsul, karba tett kézzel rázta a kezét, nekem pedig elfogyott a türelmem. Hangosan csaptam le a tányért a tálcára, s tudtam nem szabadna így itt hagynom szegény kislányt, de elegem lett. Azt hittem felrobbanok, miközben kifelé vágtattam a szobából, azonban nem teljes mértékig a kislány hibájából vagyok ideges. Egész nap ilyen voltam, reggeltől kezdve frusztrált vagyok, fogalmam sincs miért. Gondolom "bal lábbal keltem fel".
A levegőt hangosan kifújva huppantam le a nővéreknek fenntartott szobában lévő kanapéra, s úgy gondoltam, nekem is kijár most egy fél óra pihenő. Szóltam Scarletnek, aki szintén nővér volt, hogy nézzen rá Amberre, mert nekem egyszerűen most nincs lelkierőm hozzá. Mosolyogva bólintott, majd már ott sem volt. Már-már kissé nyugodtabban dőltem hátra, hogy kényelmes legyen, majd a kezembe fogva a jelenleg olvasott könyvet, elmerültem a képzelet világába.


Dideregve álltam az iskola kapui előtt lévén, hogy a hideg idő ellenére, rajtam csak a szokásos munka ruha és egy - a hűvös ellen nem igen védő - kabát volt. Ráadásul még a csípős szél sem akart abbamaradni, ami még jobban remegésre késztetett. Blaket vártam, hogy végre kijöjjön az iskolából, de csak nem akart. Félve néztem az órámra, ami azt mutatta, hogy már majd' 15 perce kicsöngettek az utolsó óráról. Nem akartam bemenni, rossz emlékek fűznek ide, de végső elkeseredettségemben muszáj voltam. Először a termükben kerestem az öcsém, de amikor ott sem találtam, kezdtem megijedni. A folyosón rohangálva, már-már majdnem arra a pontra jutottam, hogy elkezdtem kiabálni testvérem nevét, mikor egy szembe jövő tanár megállított.
- Idegeneknek bejönni nem szabad. Keres valakit, ha szabad megkérdeznem? - nézett rám a szemüvege mögül egy 50 éves körüli nő személy.
- Nem idegen vagyok, ide jár az öcsém. Blake Bowman - magyaráztam, s reméltem tud valami magyarázattal szolgálni Blake holléte felől.
- Ó, épp az édesapját akartuk felhívni, de maga is teljesen megfelel - Értetlen tekintetemet látva, folytatta. - Blake ma verekedésbe keveredett, ami felelősséget von maga után. Kérem jöjjön velem.
A gondolatok csak úgy röpködtek a fejemben, semmit nem értettem. Még sosem volt példa, hogy Blake miatt be kellett volna jönnünk az iskolába. Eléggé feldúlt állapotban követtem az első látásra nem éppen szimpatikus nőt egy irodába, ahol Blake előtt, az asztal másik végében az igazgató tartózkodott. Idegesen toporogtam az ajtóban, mígnem intettek nekem, hogy jöjjek beljebb, és foglaljak helyet.
- Mis Bowman, nem tudom mennyire tudja a történteket... - nemet intettem a fejemmel, így folytatta. - A testvére órák közi szünetben, a többiek szerint ok nélkül ütötte meg az egyik iskolatársát, ami, mint gondolom maga is tudja, helytelen. Igazgatói intőben részesítem, és ha még egyszer hasonló szituáció történik, Blaket bizonyos időre felfüggesztjük az iskolai oktatás alól! - gondolataimban a függesztés szó keringett, ezt szerettem volna a legkevésbé.
- Elnézést szeretnék kérni az öcsém nevében is, többet nem fordul elő ilyen! - habogtam, s közben igyekeztem minél jobban belesüppedni a fotelba. Egyszerre voltam ideges, s szomorú.
Gyorsan elköszöntünk, majd már kint is voltunk. Hazafelé egy szót sem szóltunk, Blake lehajtott fejjel, csendesen bandukolt mellettem. A kelleténél kicsit gyorsabban sétáltam, minél hamarabb otthon akartam lenni, Nem tudtam, hogy fogom ezt beadagolni Apának, de előtte még mindenképp megszerettem volna beszélni az öcsémmel is. Az ajtónál kicsit ügyetlenkedtem a kulccsal, sehogy sem akart kinyílni, de Blake egy szó nélkül vette ki a kezemből, s tárta ki a bejáratot. Feldúltan robogtam be, lecsaptam a táskám a pultra, azzal sem vesződtem, hogy a cipőmet levegyem. Most az egyszer örültem, hogy Apa még nem érkezett meg, pedig lassan már számítani lehet a hazatérésére.
Blake, mintha semmi nem történt volna sétált át  a nappaliba, lezuttyant a kanapéra, majd teljes nyugalomban kezdte el nézni a már bekapcsolt tévét. Hitetlenkedve nyomtam ki az elektronikus eszközt, és csípőre tett kézzel megálltam testvérem előtt. Érdeklődve nézett fel rám, mint aki nem értené, mi a problémám.
- Ezt mégis hogy képzeled?
- Egyáltalán nem bántam meg, amit tettem - Kikerekedett szemekkel néztem rá, azt hittem ilyen nem létezik. Mi lett az én aranyos öcsémmel? Eddig semmi probléma nem volt vele, amit néha furcsálltam is, hiszen ebben a korban kezdenek el ,,zülleni" a fiúk, úgy látszik rajta most jött ki. Csak az a baj, hogy elégg erőteljesen.
- Pedig jól tennéd, ha legalább egy kicsit is gondolnál a jövődre! Mi lesz, ha felfüggesztenek? Belegondoltál abba, hogy Apa mit fog ehhez szólni? Mikor megtudja, hogy az egyetlen fia megütötte az osztálytársát? - Hangon természetellenesen vékony és magas votl, mikor egyszerre zúdítottam rá gondolataimat, s láttam, hogy ő is egyre nyugtalanabb lesz. - Ez nem rád vall. Tudom, hogy még gyerek vagy, de próbálj meg kicsit érettebben viselkedni. Nagyon jól tudod, hogy nekem is nehéz, légyszíves próbálj meg megérteni engem.
- Szerinted mégis mit kellett volna tennem, mikor elkezdtek csúfolni, hogy csonka családból származok!? Állandóan az orromhoz dörgölik, hogy meghalt az anyám. Már évek óta hallgatom ezt megállás nélkül, betelt a pohár! - Hevesen pattant fel az ágyról, s igyekezett minél távolabb kerülni tőlem. Meglepett a vallomása, szó szerint letaglózott. Sose említette, hogy ilyenek történnek vele az iskolába. Hirtelen öntött el a bűntudat, keserű ízt hagyva maga után a számban.
- Édesem, én ezt nem tudtam! - közelítettem felé, de ő feltartott kezekkel hátrált. - De ez akkor sem megoldás! Miért nem szóltál? Tudtam volna segíteni!
- Dehogy tudtál volna! Nem kell úgy viselkedned, mintha Ő lennél! Nem vagy az anyám! - üvöltötte most már torkaszakadtából, majd elrohant mellettem, felvágtatott az emeletre és már csak egy hangos ajtócsapódást hallottam. Hatalmas sóhajtással rogytam le a kanapéra, s sehogy se akart a fejemben megszűnni az a gondolat, hogy ezt már nem bírom tovább. Éjjel-nappal azon stresszelek, hogy Blakenek, meg Apának minden a legjobb legyen, de olyannyira, hogy magamra egy csepp időm sem maradt. A mai napig nem akarom magamnak bevallani, hogy ez nem fog menni. Ehhez túl kevés vagyok. Az öcsém lassan felnő, abban a korban van, mikor nem bírja kordában tartani az érzelmeit, s ez ellen én sem tudok semmit se tenni. Apa elég keveset foglalkozik vele, szinte a munkájának él, tudom nagyon jól, hogy kisöcsémet ez is bántja. Egyedül érzi magát. Én, mint a nővére nem tudom száz százalékosan neki szentelni a napjaimat, hiszen vár a munka, a ház körüli teendők, egyszerűen semmire sincs időm. Nem vagyok vele annyit, mint amennyit megérdemelne.
Ezekkel a csúf gondolatokkal mentem ki a házból, hogy kigyomláljam a ház előtt lévő kis kertünket, amit már hetek óta tervezgetek. Tudtam, hogy jelen pillanatban ez a legjobb megoldás arra, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget. Már azzal sem vesződtem, hogy a ruhámat átvegyem, annyira nem érdekelt már, hogy koszos lesz, majd holnap felveszem a váltó munkaruhám. Eszeveszett módon kezdtem el tépkedni a csúf növényeket, s dobtam el "ahogy esik, úgy puffan" elven. Egy idő után már sajgott a kezem, tiszta sár voltam, de nem érdekelt semmi, egyszerűen csak nem akartam a mai napra gondolni. Közben Apu is megérkezett, de nem vettem észre, csak a ház előtt parkoló autóból következtettem erre, gondolom ő sem akart megzavarni, látta rajtam, hogy nem vagyok toppon, inkább egyedül hagyott a gondolataimmal együtt.
- Kislányom, minden rendben? - Tombolásomból egy kedves hang riasztott fel. Mrs. Linda Hamilton kedvesen, s aggódva figyelte munkálkodásomat az utca túloldaláról. Mikor felpillantottam, láthatta a szemeimben a fájdalmat, így sietősen átszaladt. Kezében egy rongyot tartogatott, melyet most gyorsan ledobott a földre, s mit sem törődve, azzal, hogy csupa kosz vagyok, szorosan átölelt. Ő volt az egyetlen női személy, akit eltudtam magam mellett viselni huzamosabb ideig Anyu halála után. Ő vigasztalt meg, mikor magányos voltam, s biztatott, hogy érjem el a céljaimat. Ő volt ott mellettem, mikor a fiával megszakítottuk a kapcsolatot, rá számíthattam bármikor. Ő volt, aki megvédett, mikor bajban voltam. Anyukám halála után ő tölti be eme szerepet, hiába nem a vér szerinti édesanyám, s hiába nem lenne tisztességes így gondolnom, de számomra Ő a második anyukám. Hiszen még csak 14 éves voltam, nem bírtam elviselni Anyu hiányát, így kellett valaki, akire támaszkodhattam. Hiába vesztem össze a fiával előtte egy évvel, ez nem állt közénk. Sőt csak még erősebbé tette a kapcsolatot. Összeomlásom szélén, mikor a depresszió peremén táncoltam, Linda húzott fel a semmiből, nélküle már egy fehér falú, idegen szobában tengetném mindennapjaimat, kapuk közé bezárva, valahol az isten háta mögött. Nehéz korszak volt számomra az az időszak, egyszerre veszítettem el a legjobb, s egyben egyetlen barátomat, valamit drága Édesanyámat, nem csoda, hogy szánalomra méltó dolgokat vittem véghez. A csuklóm, és alkarom tudna róla mesélni, még ennyi év után is lehet látni az apró hegeket, melyeket a penge könnyed éle hagyott maga után. Örökre rajtam marad, örökre emlékeztetni fog a nehéz időkre, bármit is teszek ellene.
Nem bírtam tovább, mint egy végszóként tört fel egész testemből a zokogás, mellkasom

egyenletlenül, s gyorsan mozgott a nehéz levegővétel miatt, torkomban fojtogató érzés lépett úrrá. Kezem erőtlenül kapaszkodott a nő vállába, aki mintha megérezte volna a teljes kiborulásomat, még szorosabban ölelt magához, közben nyugtató szavakat intézve felém. Időérzékem elmúlt, nem tudtam másra gondolni, egyfolytában a múlt jutott eszembe; a fiú, aki jobbá tette az életemet, még ha csak öt évre is; Anyu, aki túl hamar hagyott itt minket; és a jelenlegi helyzetem, mellyel nem tudtam mit kezdeni. Sok-sok perc lepergett, mire fuldokló zokogásom csillapodott, majd elhalt, s a mellkasom végre újra egyenletesen mozgott fel és le, kiegyenlítve a légzésemet. A gombóc nem tűnt el a torkomból, megnehezítve ezzel a nyelést, s tanúsítva, hogy még közel sincs minden rendben.
Lassan húzódtam el a nőtől, s töröltem le a kósza könnycseppeket az arcomról. Szemeiben aggódást, és féltést véltem felfedezni.
- Gyere, igyunk meg nálam egy forró, finom teát! - invitált hozzájuk, amit készséggel elfogadtam. Nagyon rég nem jártam már náluk, az utóbbi időben kissé megszakadt a kapcsolat köztünk.
A házba belépve kellemes meleg fogadott, kint sem volt hideg, de a benti hőmérséklethez képest hűvös volt. Frissen sült sütemény illata lengte körbe a szobákat, az én orromba is bekúszott csábító aromája. A konyhán látni lehetett, hogy nő is lakik itt, rend volt, friss gyümölcsök sorakoztak a pultra kihelyezett tálban. A sütemény a tűzhelyen foglalt helyet még a tepsiben, tálalásra várva. Linda gyorsan felrakta a vizet forrni, én addig elhelyezkedtem az egyik bárszéken, miután egy gyors kézmosás után letakarítottam a sárt a kezemről, legalább az ne legyen tiszta mocsok. Körbenézve megállapítottam, hogy nem sok minden változott legutóbbi ittlétem óta. A hátam mögött lévő nappaliba még több fénykép került ki a családról, valamint a falakat is képek szegélyezték. A bútorok oltották magukból a családi hangulatot, élmény volt ide bejönni.
- Hogy vagytok Linda? - érdeklődtem kedvesen, hiszen még egy szót sem hallottam róluk ma, csak rólam volt eddig szó.
- Köszönjük, nagyon jól, Anthonynak el kellett valamit intéznie a munkával kapcsolatban, hamarosan hazaér - Linda férje számomra is kedves személy, szintén nagyon közel áll hozzám, mintha csak a nagybátyám lenne. Régebben rengeteget foglalkozott vele, amiért nagyon hálás vagyok neki, de az utóbbi időben vele se gyakran futottam össze. - De most inkább én kérdezek. Mi a baj, drágám? - közeledett hozzám, s simított végig az arcomon. Szégyenlősen hajtottam le a fejem, és nagyot sóhajtottam.
- Egyszerűen csak minden összejött - túrtam bele a hajamba, a konty már réges-régen, valamikor a gyomlálásom közepette szétjött; majd elmeséltem a mai eseményeket, és elregéltem, hogy mi is pontosan a bánatom oka. Minden szóba került, a tíz, tizenegy éve történt dolgok, a mai nap. Mesélés közben újra pityeregni kezdtem, mire Linda végigsimított a hátamon, és újra átölelt egy darabig. Közben a tea is elkészült, így beszéd közben néha-néha megálltam agy pillanatra, míg belekortyoltam a gőzölgő italba, valamint kint elkezdett szakadni az eső, dörgést is hagyva maga után. Annyira belemerültem a mesélésbe, hogy észre sem vettem a bejárati ajtó nyitását, így nyugodtan fejeztem be a mondandómat: - Most érzem azt igazán, hogy bárcsak visszatudnám forgatni az időt, hogy megváltoztassam a 11 évvel ezelőtt történteket. Akkor minden más lenne - monológom végére érve kimerültem temettem az arcom a kezembe, s megpróbáltam letörölni a már rászáradt könnyeket az arcomról.
- Hidd el én mindegy egyes nap pont ugyanezt kívánom.

Díj #1

Drágák!
Borzasztóan meglepődtem, mikor láttam, hogy kiérdemeltem a díjat! Nem gondoltam volna, hogy ennyi kevés idő után kapok egyet, mindenesetre nagyon-nagyon köszönöm! :) <3

Azt hiszem, a mozgalom lényegét nem tudnám szebben leírni, mint az, aki kitalálta, ezért bemásolom nektek:

"Biztosan ti is találkoztatok már olyan bloggal, ami tényleg igényesen volt megírva, és eszméletlen alap történettel rendelkezett, viszont az író, semmilyen visszajelzést nem kapott. Ott virítottak a feliratkozók, de kommenteket, és pipákat nem kaptak. Ilyenkor elgondolkodom rajta, hogy milyen érzés lehet az írónak így? Elsősorban magunknak írunk, de legbelül tudjuk, hogy a visszajelzések is sokat számítanak. Ennek érdekében szeretnék elindítani egy kampányt, ami segítene felfedni a JÓ írókat, hogy minél többen eltudják olvasni a sztorijaikat, hiszen megérdemlik, és az olvasók is élményekkel gazdagodhatnak!"

A részleteket ITT olvashatjátok. :)

Feltételek:

• Megköszönöd annak, akitől ezt a "díjat" kaptad, hiszen ennyi mindeninek jár, és az alapműveltség része.
• Beleolvasol annak a blogjába, akitől kaptad.
• Ha tetszik, hagyj nyomot magad után, hiszen ennyit megérdemel, főleg ha a tetszésedet is elnyerte! Ha nem, akkor ezt kihagyhatod.
• Írj 3 dolgot, ami tetszett a történetben, vagy az íróban.
• Írj 2 dolgot, amin viszont még javíthatna! Ennél a lépésnél figyelj, hogy ne legyél bántó, és a tanácsaid építő jellegűek legyenek!
• Írj egy kis ajánlót, hogy mit gondolsz összességében a blogról, kinek ajánlod, stb.
• Küldd tovább embereknek, de figyelj, hogy legyenek köztük olyanok, akik szerinted jól írnak, de nem kapnak elég figyelmet! Küldheted híresebb blogoknak is, így többen megtudhatják, hogy van ez a mozgalom, és persze az ő történeteiket sem ismeri mindenki, egy kis plusz, mindenkinek jár! Csak kérlek figyeljetek arra, hogy annak már ne küldjétek, aki 40-szer megkapta!
• Rakjátok majd ki a blogotok modulsávjába ezt a képet, de úgy, hogy erre a bejegyzésre mutasson!

Donna blogja: http://imaginarybydonna.blogspot.hu/

Ami tetszik a blogban:

Elképesztően csodálatosan fogalmaz, irigylem tudásást!

Imádom Louis Tomlinson-t, ezért egyértelmű, hogy imádom a történetet, már csak a főszereplő miatt is!

A történet nem sablon, elég komoly témáról szól, felkelti az ember figyelmét, valamint el lehet rajta merengeni.

Ami kevésbé tetszik a blogban:

Számomra kicsit kesze-kusza, de erről a pillanatnyi nem figyelésem is tehet.

Mivel már írtam kritikát a blogról, abban leírtam mit tartottam kevésbé jónak, nem szeretném még egyszer leírni, ha nem probléma! :) 

Ajánlom azoknak, akik szeretik a kissé elvontabb témát, valamint az 1D-t. Nagyon szép a fogalmazás, öröm olvasni, semmiképp se hagyd ki!

Akiknek küldöm:

Sophie V- Poison

Daisy - Verseny a  szerelemmel

Sajnálom, hogy csak ilyen kevés embernek küldöm el, nem nagyon ismerek senkit még...:)

xxlexii

1. töredék

Drágák!

Meg is hoztam az első részt, túl sok hozzáfűzni valóm nincsen, csak annyi, hogy nem lett valami eseménydús, de ez még csak az eleje, valahogy be kell vezetni a története. Viszont két dolgot szeretnék veletek közölni, amelyek nagyon fontosak! 

1. A blog egyik főszereplője, név szerint Lewis Hamilton (majd a későbbi, reményiem szerint már a következő fejezetben megjelenik) itt 26 éves, nem 30, de ez nem jelenti azt, hogy a történet nem 2015-ben játszódna. Egyszerűen csak, számomra furcsa lett volna, ha ennyi idős, majd később rájöttök, hogy miért gondolom ezt. Fontos volt ezt közölnöm, nem szeretném, ha ez bárkinek is problémát okozna a későbbiekben.
2. A blogban főszerepet fog játszani a Forma 1, mint verseny, és ha megemlítem, hogy ki hanyadik helyezést ért el, az nem feltétlen azonos a valósággal!

Köszönöm!

Jó olvasást! 

xxLexii

Túl kevés időnek tűnt számomra az ébresztésig eltelt órák száma. Az ablakon beeső lágy fénysugár keltette bennem azt a reményt, hogy ma derűs időnk lesz. Kihúztam a kezem a puha és meleg takaró alól, hogy minél hamarabb megszüntettessem a telefonom rikácsoló hangját. Apa már biztosan lent itta a szokásos reggeli kávéját, viszont Blake még minden bizonnyal aludt, és nem szerettem volna ilyen aljas módon felkelteni. Még az ágyamban lustálkodva nyújtózkodtam, miközben próbáltam magam hat óra alvás után felébreszteni magam annyira, hogy ne zombiként járjak - keljek a lakásban, valamint az utcákon. Nem panaszkodhatok, hiszen én nem akartam este lefeküdni, csak magamat hibáztathatom. 

Már-már rutinszerűen csoszogtam át a fürdőbe, ahonnan egy gyors felfrissülés és fogmosás után, lefelé, a konyhába vettem az irányt. Apu - ahogy sejtettem -, a mai friss újság mögött szürcsölgette a frissen lefőzött éltető italt. Én sosem szerettem, a reggeleket inkább egy nagy pohár kakaóval indítottam. Miután megittam, gyorsan adtam Apának egy puszit, s tekintettel a mai nap fontosságára, egy kicsit szorosabban öleltem magamhoz, mint ahogy szoktam. 

Óvatosan lépkedtem fel a lépcsőn, minden lépésnél a lehető leghalkabban helyeztem le a lábam egy-egy lépcsőfokra. Tudtam, hogy Blake hamarosan úgyis kénytelen lesz felkelni, de még megőrzöm neki azt a pár percet, míg elkészülök. A szobámban először előkutattam a frissen mosott ápolónői egyenruhámat, majd hipp-hopp magamra is kaptam. Hajamból egy egyszerű kontyot csináltam, hogy ne zavarjon munka közben. Hiába van meg az orvosi végzettségem, a helyi kórházakban csak ápolókból volt hiány, utazgatni meg nem akartam messzebb munkahelyhez, így muszáj voltam ezzel a helyzettel megbarátkozni. Nem volt vele bajom, hamar megszerettem a pácienseket, talán még jobb is, hogy így alakult.
Még utoljára végigsimítottam az egyenruhámon, majd indultam is felkelteni Blaket, hogy öltözködjön föl az iskolához. Szerencsére nincs sok vele gond, rendesen tanul, van sok barátja, s Anyát se hiányolja annyira, hiszen még csak egy éves volt, mikor meghalt. Néha-néha régebben megkérdezte, hogy miért nincs Anyukája, ilyenkor jött a jól bevetett mese, hogy Ő most jobb helyen van, és fentről figyel minket. Mára már azonban kinőtt ebből a korból, tudja, hogy édesanyja meghalt.
Kicsit ideges volt, mikor felkeltettem, hozzám is vágott egy párnát, de szerencsére hamar eszébe jutott, hogy ma az iskolában tesiórán megígérte nekik a tanár, hogy focizni fognak, így egyből jobb kedve lett. Foci. Erre a szóra egyből ugranak a mai fiúk, Blake is most éli ezt a korszakát.
Lent már csak egyszer kellett felordítanom öcsémhez, hogy tolja le a seggét, mire végre lefáradt.
- Szia Apa, jó munkát! - kijött elköszönni tőlünk, s gyorsan adott mindkettőnknek egy-egy puszit. Blake pát intett a kezével, majd már kint is voltunk. A családnak csak egy kocsija volt, amit természetesen Apa használt, de nem bántam, mert úgy vagyok vele, hogy jót tesz nekünk ez a kis reggeli séta, úgysincs messze se az iskola, se a kórház.
- Quenn! - hirtelen kaptam a fejem öcsém felé, úgyhogy nem is csodálkoztam rajta, hogy ekkorát roppant a nyakam.
- Mondjad bogaram! - gyerekkora óta így hívtam, és megegyeztünk, hogy hívhatom így, de ne az osztálytársai elől.
- Veszel nekem forrócsokit? - kezével az utca másik végében lévő Starbucksra mutatott. Már majdnem mondtam neki, hogy az nem a mi pénztárcánknak való, de láttam, hogy milyen csillogó szemekkel nézte a boltot, ezért meglágyult a szívem, és most az egyszer megengedtem neki, hogy vegyen magának onnan valamit.
Már a gőzölgő forrócsokival sétáltunk tovább, mikor nemsokára megérkeztünk az iskolához. Adtam egy puszit a feje búbjára, majd már be is sietett az épületbe, én pedig nyugodtan sétáltam tovább.
A kórházba beérve első utam az ápolónők szobájába vezetett, ahol egy gyors lepakolás után, bejelentkeztem, hogy megérkeztem, munkára készen, majd indultam is a reggeli rutinellenőrzésre. A gyerekosztályra vagyok beosztva, így annak egy részét kellett felügyelnem. Már-már automatikusan jártam körbe a szobákat, néztem meg a gépeket, és kötöttem be az infúziókat egy-egy gyereknek.


Otthon fáradtan zuttyantam le az ágyamra, de épp csak annyi időre, hogy szusszanjak egyet. Immáron megszabadulva a fehér színű dolgozóruhámtól mentem le Blake-hez és Apához. Négykor járt le a munkaidőm, onnan egyenesen a suliba mentem, hogy hazahozzam Blaket, aki napközibe járt. Neki is, és nekem is könnyebb volt így, szépen, nyugodtan eltudta készíteni a házi feladatát, majd játszhatott az udvaron a barátaival. Apa újságírói cégnél dolgozik, s neki nem probléma ha hamarabb hazajön, mert itthon is tud cikkeket írni, csak az összeszerkesztést kell bent megoldani, valamint lapzártakor szokott még késő estig bent maradni, így Ő most körülbelül akkor érkezett haza, mint mi.
- Mit kértek vacsorára? - csípőre tett kézzel vártam a választ, mert tudtam Blake hamarosan kijelenti, hogy éhes.
- Palacsinta! - kiáltott fel kis tesóm örömében. Apa mosolyogva bólintott a feltevésre, úgyhogy elkezdtem bekavarni a palacsinta tésztáját, míg a többiek a nappaliba játszottak valami új számítógépes játékkal. Ne kérdezzétek, nem értek hozzá. Még sütés előtt betettem egy kicsit a hűtőbe, még nagymamámtól tanultam, hogy így kell. Addig a nappali szekrényéből előhalásztam egy gyönyörű mécsest egy gyertyával, majd Anya tiszteletére meggyújtottam, s elhelyeztem az étkező asztalon. Halvány, kissé kesernyés mosollyal az arcomon, könnyekkel a szemeben figyeltem az apró narancssárgás lángot.
- Hiányzol Anya! Elképesztően hiányzol - suttogtam inkább csak magamnak, míg a nappaliból hangos kacagások szűrődtek be. Gyorsan letöröltem egy kicsorduló könnycseppet, majd mosolyt erőltettem az arcomra. Ő sem szeretné, ha szomorú lennék miatta.
Kisütöttem a palacsintákat, s mire kész lettem vele, már majdnem hét óra volt, úgy éreztem egy hadseregnek elég lenne az adag, amennyi a tányéron állt. Blakenek, mivel növésben van rengeteget eszik, így neki egyből négyet kentem meg kakaóval, apának meg csináltam három lekvárosat. Én azonban nem kívántam, de azért egy simát odaraktam az én tányéromra is, mondván azért valami legyen bennem.
- Jöhettek! - A két éhenkórász már az aztalnál ült, mikor én kiértem a tányérokkal. Rögtön habzsolni kezdték az édességeket. Gyorsan bekapkodták az ételt, természetesen kértek még repetát, amit én nagy boldogan adtam oda nekik. Vacsora után Blake felszaladt a szobájába, hiszen még állítása szerint nem volt kész a matekleckéje, én pedig már indultam volna volna mosogatni, ha Apa nem állít meg.
- Kiscsillag, majd én elpakolok, és elrendezem az öcséd, nyugodtan menj pihenni! Már úgy is annyi mindent csináltál ma, neked is kijár a szabadság! - simított végig az arcomon kedvesen. Aprót bólintottam, elmormoltam egy köszönömöt, majd felmentem én is a saját kuckómba. Fáradtan eldőltem az ágyamon, de még semmi pénzért nem mentem volna el aludni. Szinte minden este bekapcsolom a laptopomat egy időre, bár nem mintha annyira fontos lenne. Míg bootolt, magam sem tudom miért, idegesen kopogtattam a billentyűzeten. A twitter az egyetlen közösségi oldal, amit használok, a többit nem érzem fontosnak. Nem sok barátom van, mondhatni egy se, a kórházból ismerek pár lányt, akik nagyon kedvesek, de ennyi. A twittert is csak azért használom, hogy követhessek pár általam kedvelt hírességet, valamint néha jó kiadni magamból a gondolataimat, s megosztani pár biztató idézetet, anélkül, hogy bárki is huzamosabb ideig rajta legeltetné a tekintetét.
Nem sokat gépeztem már, egyedül még a holnapi időjárás előrejelzést kerestem meg, hogy megtudjam, hogy készüljek a holnapra. Esőt mondd, már meg se lepődök. "Gyorsan" elmentem zuhanyozni, de nem mondhattam, hogy elsiettem a dolgot, hiszen majd' fél órát álltam a meleg víz alatt, ilyenkor szoktam általában vagy kikapcsolódni, vagy az ellenkezőjét. Gondolkodni. Most jelen esetben inkább kikapcsolódtam, majd felkaptam magamra a pizsamámat, és kihasználva a rendelkezésere álló időt zuhantam be az ágyba, ahol rögtön el is nyomott az álom.

__________________________________________________________________

@QueenBowman ,,Az élet az, ami megtörténik veled, miközben azzal vagy elfoglalva, hogy egyéb terveket szövögess." /John Lenon/

Prológus

Drága Idetévedők!

Újult erővel nyitom meg a blogom, mely most teljesen szokatlan, legalábbis számomra. Sosem gondoltam volna, hogy pont egy Forma 1-es blog lesz a következő, de mivel megjött hozzá a kedvem, valamint az ihletem is, gondoltam, miért ne? 

A történethez az is hozzátartozik, hogy régóta szeretem ezt a sportágat, már régebben megfogalmazódott bennem a történet eleje, remélem tetszeni fog Nektek! 

A prológust, ami meglehetősen rövid lett, csak egy kis bevezetőnek gondoltam, E/3-ban írtam, egyenlőre úgy tűnik, hogy a történetet E/1-ben fogom, mert még nem érzem magam elég jónak ahhoz, hogy megmerjem kockáztatni az E/3-mat, mert véleményem szerinte az sokkal bonyolultabb, nehezebb. Legalábbis nekem! :)

Mindenesetre, ha Nektek tetszik az írói szemszög, akkor ha megírnátok nekem kommentbe, hogy inkább ebbe írjam, akkor természetesen lehet róla szó! :) Ezen kívül örülnék, ha a lenti véleménykifejtésnél bejelölnétek,hogy nektek mennyire tetszett a prológus, valamint a kommentek és a feliratkozások is jólesnének! :) 

Nem is húzom tovább a szót, jó olvasást! 

Köszönöm,

Lexii xx

Stevenage városában éjfélt ütött az óra. Az utcákon csend honolt, néhol lehetett hallani egy-egy kósza ember lépteit. Az utcai lámpák néhol megvilágították a járdát, amely még nedves volt a délutáni esőtől. Az égen egy csillag sem világított, borús volt az idő, melyhez csípős hideg tartozott. Az emberek többsége már régóta az igazak álmát aludta, hiszen holnap egy új hét kezdődik, új elvárásokkal, új teljesítményekkel. Az egyik házban, mely egy eldugott utcában állt, azonban nem aludt mindenki. Queen Bowman unottan bámult ki a szobája ablakkerete közül, ahonnan teljes rálátása nyílt az utcára, valamint az előttük lévő házra, ahol egykori legkedvesebb barátja lakott. Ölében egy füzet lapult, a mellette lévő komódon egy éjjeli olvasó lámpa világította meg azt. Kezében egy toll, melyet most előszeretettel kezdett el rágcsálni ihlet hiány nyomában. Nem tudta folytatni a történetet. Több éve tölti meg a lapokat gondolataival, novelláival, de még soha senkinek nem mutatta meg. Titokban írogatott magában, s nem is tervezte, hogy ezt valaki valaha látni is fogja.

Születése óta ebben a házba lakott, ismerte az össze zegzugot, minden rejtekhelyet. Elképesztően sok jó, s rossz emlék fűződött hozzá, s van köztük olyan is, melyet legszívesebben elfelejtene. Szobáját a saját kis világának képzelte, teljesen az ő személyiségét tükrözi. Falai világosbarnák, melyeket több gyerekkori kép is díszít. Az ablak alatt lévő sarkon kívül nem sok érdekes dolog volt benne, neki csak az számított, hogy legyen hol kiírni magából az érzéseit. Queen olyan lánynak mondható el, aki sosem a jelenben élt. Mindig a múlton rágódott. Többször lejátszotta a fejében a rossz, illetve jó dolgokat, s nehezen tudott bármin is továbblépni. Lelkében hatalmas űr tátongott, melyet soha nem lehet majd kitölteni. Múltját legszívesebben úgy ahogy van elfelejtené, egy-két jó emléket kivéve. 

Szemét szorosan lehunyva összepontosított a feladatra, de nem sikerült. Gondolatai folyton visszakanyarodtak egy adott személyhez. Ma tíz éve. Ma tíz éve, hogy elveszítette azt a személyt, aki a legfontosabb volt számára. Ma tíz éve, hogy összeomlott az élete. Legszívesebben ordítana, ahogy a száján kifér, csapkodna, tombolna. De nem teheti. Nincs szíve felébreszteni édesapját, aki több hónap után végre normálisan ki tudja pihenni magát, valamint testvére is az igazak álmát aludja. Egyedül ő maradt fent ébren, nem bírja lehunyni a szemét. Akárhányszor megpróbálja lecsukni, édesanyja arcképe jelenik meg előtte, ahogy vidáman mosolyog. Még ennyi év után sem tudta elhinni, hogy nincs többé. Egy kósza könnycsepp gördült le az arcáról, melyet gyorsan letörölt. Megfogadta, hogy nem fog többet sírni, erősnek akar mutatkozni apukája, valamint öccse mellett. Azonban éjszaka ő sem tudott megálljt parancsolni szomorúságának. Ilyenkor akaratlanul mindig elgyengült, nem tudott ellene mit tenni. Felszínre törtek az emlékek a szeretett anyukájával kapcsolatban. Mindig azt mondta neki, hogy pozitív legyen, és mindenben a legjobbat lássa. Mikor legjobb barátjával lassan tizenegy éve finoman fogalmazva megszakították a kapcsolatot, az anyukája volt ott és vigasztalta meg a zokogó , kamaszkorú Queen-t. Még mindig fájó pont számára, ha eszébe jut az egykori barátja, de már megtanulta, hogy semmi sem tart örökké. Ahogy az sem tartott. 

Nagyot sóhajtva fújta ki az eddig bent tartott levegőt, s mivel tudta, hogy már írni nem lesz energiája, nagy nehezen rávette magát, hogy feltápászkodjon. Óvatosan, a lehető leghalkabban nyitotta ki szobája nyikorgó ajtaját, és lépett ki a sötét folyosóra. Telefonja kijelzőjével világította meg az utat a fürdőig, ahova beérve felkapcsolta a lámpát, s behajtotta az ajtót. A tükörbe már megszokásból nem pillantott bele, gyorsan fogat mosott, kifésülte hosszú szőke haját. Szobájába tartva még gyorsan benézett a már majdnem tizenkét éves öccse, Blake szobájába. Édesdeden, mosolyogva szundikált, biztos valami szépet álmodott. Queen megnyugodva csukta be az ajtót, majd átvágtatott a szobájába. Utoljára kinézett a csendes utcára, majd pillantása tovább siklott a házra. Beletörődve tehetetlenségébe kapcsolta le az éjjeli lámpát, s fogva a füzetét, leült az ágyára. A kezében tartott irományokat gondosan eldugta az ágy matraca alá, majd amilyen gyorsan csak lehetett átöltözött pizsamába, s már az ágyban is volt. Még jó ideig forgolódott, míg végül sikerült kiűzni a gondalatai közül édesanyját, s mély álomba zuhant.