1. töredék

Drágák!

Meg is hoztam az első részt, túl sok hozzáfűzni valóm nincsen, csak annyi, hogy nem lett valami eseménydús, de ez még csak az eleje, valahogy be kell vezetni a története. Viszont két dolgot szeretnék veletek közölni, amelyek nagyon fontosak! 

1. A blog egyik főszereplője, név szerint Lewis Hamilton (majd a későbbi, reményiem szerint már a következő fejezetben megjelenik) itt 26 éves, nem 30, de ez nem jelenti azt, hogy a történet nem 2015-ben játszódna. Egyszerűen csak, számomra furcsa lett volna, ha ennyi idős, majd később rájöttök, hogy miért gondolom ezt. Fontos volt ezt közölnöm, nem szeretném, ha ez bárkinek is problémát okozna a későbbiekben.
2. A blogban főszerepet fog játszani a Forma 1, mint verseny, és ha megemlítem, hogy ki hanyadik helyezést ért el, az nem feltétlen azonos a valósággal!

Köszönöm!

Jó olvasást! 

xxLexii

Túl kevés időnek tűnt számomra az ébresztésig eltelt órák száma. Az ablakon beeső lágy fénysugár keltette bennem azt a reményt, hogy ma derűs időnk lesz. Kihúztam a kezem a puha és meleg takaró alól, hogy minél hamarabb megszüntettessem a telefonom rikácsoló hangját. Apa már biztosan lent itta a szokásos reggeli kávéját, viszont Blake még minden bizonnyal aludt, és nem szerettem volna ilyen aljas módon felkelteni. Még az ágyamban lustálkodva nyújtózkodtam, miközben próbáltam magam hat óra alvás után felébreszteni magam annyira, hogy ne zombiként járjak - keljek a lakásban, valamint az utcákon. Nem panaszkodhatok, hiszen én nem akartam este lefeküdni, csak magamat hibáztathatom. 

Már-már rutinszerűen csoszogtam át a fürdőbe, ahonnan egy gyors felfrissülés és fogmosás után, lefelé, a konyhába vettem az irányt. Apu - ahogy sejtettem -, a mai friss újság mögött szürcsölgette a frissen lefőzött éltető italt. Én sosem szerettem, a reggeleket inkább egy nagy pohár kakaóval indítottam. Miután megittam, gyorsan adtam Apának egy puszit, s tekintettel a mai nap fontosságára, egy kicsit szorosabban öleltem magamhoz, mint ahogy szoktam. 

Óvatosan lépkedtem fel a lépcsőn, minden lépésnél a lehető leghalkabban helyeztem le a lábam egy-egy lépcsőfokra. Tudtam, hogy Blake hamarosan úgyis kénytelen lesz felkelni, de még megőrzöm neki azt a pár percet, míg elkészülök. A szobámban először előkutattam a frissen mosott ápolónői egyenruhámat, majd hipp-hopp magamra is kaptam. Hajamból egy egyszerű kontyot csináltam, hogy ne zavarjon munka közben. Hiába van meg az orvosi végzettségem, a helyi kórházakban csak ápolókból volt hiány, utazgatni meg nem akartam messzebb munkahelyhez, így muszáj voltam ezzel a helyzettel megbarátkozni. Nem volt vele bajom, hamar megszerettem a pácienseket, talán még jobb is, hogy így alakult.
Még utoljára végigsimítottam az egyenruhámon, majd indultam is felkelteni Blaket, hogy öltözködjön föl az iskolához. Szerencsére nincs sok vele gond, rendesen tanul, van sok barátja, s Anyát se hiányolja annyira, hiszen még csak egy éves volt, mikor meghalt. Néha-néha régebben megkérdezte, hogy miért nincs Anyukája, ilyenkor jött a jól bevetett mese, hogy Ő most jobb helyen van, és fentről figyel minket. Mára már azonban kinőtt ebből a korból, tudja, hogy édesanyja meghalt.
Kicsit ideges volt, mikor felkeltettem, hozzám is vágott egy párnát, de szerencsére hamar eszébe jutott, hogy ma az iskolában tesiórán megígérte nekik a tanár, hogy focizni fognak, így egyből jobb kedve lett. Foci. Erre a szóra egyből ugranak a mai fiúk, Blake is most éli ezt a korszakát.
Lent már csak egyszer kellett felordítanom öcsémhez, hogy tolja le a seggét, mire végre lefáradt.
- Szia Apa, jó munkát! - kijött elköszönni tőlünk, s gyorsan adott mindkettőnknek egy-egy puszit. Blake pát intett a kezével, majd már kint is voltunk. A családnak csak egy kocsija volt, amit természetesen Apa használt, de nem bántam, mert úgy vagyok vele, hogy jót tesz nekünk ez a kis reggeli séta, úgysincs messze se az iskola, se a kórház.
- Quenn! - hirtelen kaptam a fejem öcsém felé, úgyhogy nem is csodálkoztam rajta, hogy ekkorát roppant a nyakam.
- Mondjad bogaram! - gyerekkora óta így hívtam, és megegyeztünk, hogy hívhatom így, de ne az osztálytársai elől.
- Veszel nekem forrócsokit? - kezével az utca másik végében lévő Starbucksra mutatott. Már majdnem mondtam neki, hogy az nem a mi pénztárcánknak való, de láttam, hogy milyen csillogó szemekkel nézte a boltot, ezért meglágyult a szívem, és most az egyszer megengedtem neki, hogy vegyen magának onnan valamit.
Már a gőzölgő forrócsokival sétáltunk tovább, mikor nemsokára megérkeztünk az iskolához. Adtam egy puszit a feje búbjára, majd már be is sietett az épületbe, én pedig nyugodtan sétáltam tovább.
A kórházba beérve első utam az ápolónők szobájába vezetett, ahol egy gyors lepakolás után, bejelentkeztem, hogy megérkeztem, munkára készen, majd indultam is a reggeli rutinellenőrzésre. A gyerekosztályra vagyok beosztva, így annak egy részét kellett felügyelnem. Már-már automatikusan jártam körbe a szobákat, néztem meg a gépeket, és kötöttem be az infúziókat egy-egy gyereknek.


Otthon fáradtan zuttyantam le az ágyamra, de épp csak annyi időre, hogy szusszanjak egyet. Immáron megszabadulva a fehér színű dolgozóruhámtól mentem le Blake-hez és Apához. Négykor járt le a munkaidőm, onnan egyenesen a suliba mentem, hogy hazahozzam Blaket, aki napközibe járt. Neki is, és nekem is könnyebb volt így, szépen, nyugodtan eltudta készíteni a házi feladatát, majd játszhatott az udvaron a barátaival. Apa újságírói cégnél dolgozik, s neki nem probléma ha hamarabb hazajön, mert itthon is tud cikkeket írni, csak az összeszerkesztést kell bent megoldani, valamint lapzártakor szokott még késő estig bent maradni, így Ő most körülbelül akkor érkezett haza, mint mi.
- Mit kértek vacsorára? - csípőre tett kézzel vártam a választ, mert tudtam Blake hamarosan kijelenti, hogy éhes.
- Palacsinta! - kiáltott fel kis tesóm örömében. Apa mosolyogva bólintott a feltevésre, úgyhogy elkezdtem bekavarni a palacsinta tésztáját, míg a többiek a nappaliba játszottak valami új számítógépes játékkal. Ne kérdezzétek, nem értek hozzá. Még sütés előtt betettem egy kicsit a hűtőbe, még nagymamámtól tanultam, hogy így kell. Addig a nappali szekrényéből előhalásztam egy gyönyörű mécsest egy gyertyával, majd Anya tiszteletére meggyújtottam, s elhelyeztem az étkező asztalon. Halvány, kissé kesernyés mosollyal az arcomon, könnyekkel a szemeben figyeltem az apró narancssárgás lángot.
- Hiányzol Anya! Elképesztően hiányzol - suttogtam inkább csak magamnak, míg a nappaliból hangos kacagások szűrődtek be. Gyorsan letöröltem egy kicsorduló könnycseppet, majd mosolyt erőltettem az arcomra. Ő sem szeretné, ha szomorú lennék miatta.
Kisütöttem a palacsintákat, s mire kész lettem vele, már majdnem hét óra volt, úgy éreztem egy hadseregnek elég lenne az adag, amennyi a tányéron állt. Blakenek, mivel növésben van rengeteget eszik, így neki egyből négyet kentem meg kakaóval, apának meg csináltam három lekvárosat. Én azonban nem kívántam, de azért egy simát odaraktam az én tányéromra is, mondván azért valami legyen bennem.
- Jöhettek! - A két éhenkórász már az aztalnál ült, mikor én kiértem a tányérokkal. Rögtön habzsolni kezdték az édességeket. Gyorsan bekapkodták az ételt, természetesen kértek még repetát, amit én nagy boldogan adtam oda nekik. Vacsora után Blake felszaladt a szobájába, hiszen még állítása szerint nem volt kész a matekleckéje, én pedig már indultam volna volna mosogatni, ha Apa nem állít meg.
- Kiscsillag, majd én elpakolok, és elrendezem az öcséd, nyugodtan menj pihenni! Már úgy is annyi mindent csináltál ma, neked is kijár a szabadság! - simított végig az arcomon kedvesen. Aprót bólintottam, elmormoltam egy köszönömöt, majd felmentem én is a saját kuckómba. Fáradtan eldőltem az ágyamon, de még semmi pénzért nem mentem volna el aludni. Szinte minden este bekapcsolom a laptopomat egy időre, bár nem mintha annyira fontos lenne. Míg bootolt, magam sem tudom miért, idegesen kopogtattam a billentyűzeten. A twitter az egyetlen közösségi oldal, amit használok, a többit nem érzem fontosnak. Nem sok barátom van, mondhatni egy se, a kórházból ismerek pár lányt, akik nagyon kedvesek, de ennyi. A twittert is csak azért használom, hogy követhessek pár általam kedvelt hírességet, valamint néha jó kiadni magamból a gondolataimat, s megosztani pár biztató idézetet, anélkül, hogy bárki is huzamosabb ideig rajta legeltetné a tekintetét.
Nem sokat gépeztem már, egyedül még a holnapi időjárás előrejelzést kerestem meg, hogy megtudjam, hogy készüljek a holnapra. Esőt mondd, már meg se lepődök. "Gyorsan" elmentem zuhanyozni, de nem mondhattam, hogy elsiettem a dolgot, hiszen majd' fél órát álltam a meleg víz alatt, ilyenkor szoktam általában vagy kikapcsolódni, vagy az ellenkezőjét. Gondolkodni. Most jelen esetben inkább kikapcsolódtam, majd felkaptam magamra a pizsamámat, és kihasználva a rendelkezésere álló időt zuhantam be az ágyba, ahol rögtön el is nyomott az álom.

__________________________________________________________________

@QueenBowman ,,Az élet az, ami megtörténik veled, miközben azzal vagy elfoglalva, hogy egyéb terveket szövögess." /John Lenon/