2015. augusztus 20., csütörtök

2. töredék

Idegesen, s kissé türelmetlenül tűrtem az egyik rakoncátlan tincsemet a fülem mögé, mely a sok mozgástól kiszabadult a többi közül a kontyomból. Már lassan fél órája próbálom letuszkolni az ételt az egyik kedves, ámbár épp olyan annyira makacs betegem torkán, sikertelenül. Amber, a hat éves kislány semmiféleképpen nem akar enni a borsó főzelékből, pedig muszáj lenne neki. Epilepsziás rohamokkal küzd, mindenképp fontos lenne neki a sok energia, étel s ital bevitel minden egyes nap. De bárhogy próbálkoztam, hajthatatlan volt.
- Kérlek, csak egy falatot! - makacsul, karba tett kézzel rázta a kezét, nekem pedig elfogyott a türelmem. Hangosan csaptam le a tányért a tálcára, s tudtam nem szabadna így itt hagynom szegény kislányt, de elegem lett. Azt hittem felrobbanok, miközben kifelé vágtattam a szobából, azonban nem teljes mértékig a kislány hibájából vagyok ideges. Egész nap ilyen voltam, reggeltől kezdve frusztrált vagyok, fogalmam sincs miért. Gondolom "bal lábbal keltem fel".
A levegőt hangosan kifújva huppantam le a nővéreknek fenntartott szobában lévő kanapéra, s úgy gondoltam, nekem is kijár most egy fél óra pihenő. Szóltam Scarletnek, aki szintén nővér volt, hogy nézzen rá Amberre, mert nekem egyszerűen most nincs lelkierőm hozzá. Mosolyogva bólintott, majd már ott sem volt. Már-már kissé nyugodtabban dőltem hátra, hogy kényelmes legyen, majd a kezembe fogva a jelenleg olvasott könyvet, elmerültem a képzelet világába.


Dideregve álltam az iskola kapui előtt lévén, hogy a hideg idő ellenére, rajtam csak a szokásos munka ruha és egy - a hűvös ellen nem igen védő - kabát volt. Ráadásul még a csípős szél sem akart abbamaradni, ami még jobban remegésre késztetett. Blaket vártam, hogy végre kijöjjön az iskolából, de csak nem akart. Félve néztem az órámra, ami azt mutatta, hogy már majd' 15 perce kicsöngettek az utolsó óráról. Nem akartam bemenni, rossz emlékek fűznek ide, de végső elkeseredettségemben muszáj voltam. Először a termükben kerestem az öcsém, de amikor ott sem találtam, kezdtem megijedni. A folyosón rohangálva, már-már majdnem arra a pontra jutottam, hogy elkezdtem kiabálni testvérem nevét, mikor egy szembe jövő tanár megállított.
- Idegeneknek bejönni nem szabad. Keres valakit, ha szabad megkérdeznem? - nézett rám a szemüvege mögül egy 50 éves körüli nő személy.
- Nem idegen vagyok, ide jár az öcsém. Blake Bowman - magyaráztam, s reméltem tud valami magyarázattal szolgálni Blake holléte felől.
- Ó, épp az édesapját akartuk felhívni, de maga is teljesen megfelel - Értetlen tekintetemet látva, folytatta. - Blake ma verekedésbe keveredett, ami felelősséget von maga után. Kérem jöjjön velem.
A gondolatok csak úgy röpködtek a fejemben, semmit nem értettem. Még sosem volt példa, hogy Blake miatt be kellett volna jönnünk az iskolába. Eléggé feldúlt állapotban követtem az első látásra nem éppen szimpatikus nőt egy irodába, ahol Blake előtt, az asztal másik végében az igazgató tartózkodott. Idegesen toporogtam az ajtóban, mígnem intettek nekem, hogy jöjjek beljebb, és foglaljak helyet.
- Mis Bowman, nem tudom mennyire tudja a történteket... - nemet intettem a fejemmel, így folytatta. - A testvére órák közi szünetben, a többiek szerint ok nélkül ütötte meg az egyik iskolatársát, ami, mint gondolom maga is tudja, helytelen. Igazgatói intőben részesítem, és ha még egyszer hasonló szituáció történik, Blaket bizonyos időre felfüggesztjük az iskolai oktatás alól! - gondolataimban a függesztés szó keringett, ezt szerettem volna a legkevésbé.
- Elnézést szeretnék kérni az öcsém nevében is, többet nem fordul elő ilyen! - habogtam, s közben igyekeztem minél jobban belesüppedni a fotelba. Egyszerre voltam ideges, s szomorú.
Gyorsan elköszöntünk, majd már kint is voltunk. Hazafelé egy szót sem szóltunk, Blake lehajtott fejjel, csendesen bandukolt mellettem. A kelleténél kicsit gyorsabban sétáltam, minél hamarabb otthon akartam lenni, Nem tudtam, hogy fogom ezt beadagolni Apának, de előtte még mindenképp megszerettem volna beszélni az öcsémmel is. Az ajtónál kicsit ügyetlenkedtem a kulccsal, sehogy sem akart kinyílni, de Blake egy szó nélkül vette ki a kezemből, s tárta ki a bejáratot. Feldúltan robogtam be, lecsaptam a táskám a pultra, azzal sem vesződtem, hogy a cipőmet levegyem. Most az egyszer örültem, hogy Apa még nem érkezett meg, pedig lassan már számítani lehet a hazatérésére.
Blake, mintha semmi nem történt volna sétált át  a nappaliba, lezuttyant a kanapéra, majd teljes nyugalomban kezdte el nézni a már bekapcsolt tévét. Hitetlenkedve nyomtam ki az elektronikus eszközt, és csípőre tett kézzel megálltam testvérem előtt. Érdeklődve nézett fel rám, mint aki nem értené, mi a problémám.
- Ezt mégis hogy képzeled?
- Egyáltalán nem bántam meg, amit tettem - Kikerekedett szemekkel néztem rá, azt hittem ilyen nem létezik. Mi lett az én aranyos öcsémmel? Eddig semmi probléma nem volt vele, amit néha furcsálltam is, hiszen ebben a korban kezdenek el ,,zülleni" a fiúk, úgy látszik rajta most jött ki. Csak az a baj, hogy elégg erőteljesen.
- Pedig jól tennéd, ha legalább egy kicsit is gondolnál a jövődre! Mi lesz, ha felfüggesztenek? Belegondoltál abba, hogy Apa mit fog ehhez szólni? Mikor megtudja, hogy az egyetlen fia megütötte az osztálytársát? - Hangon természetellenesen vékony és magas votl, mikor egyszerre zúdítottam rá gondolataimat, s láttam, hogy ő is egyre nyugtalanabb lesz. - Ez nem rád vall. Tudom, hogy még gyerek vagy, de próbálj meg kicsit érettebben viselkedni. Nagyon jól tudod, hogy nekem is nehéz, légyszíves próbálj meg megérteni engem.
- Szerinted mégis mit kellett volna tennem, mikor elkezdtek csúfolni, hogy csonka családból származok!? Állandóan az orromhoz dörgölik, hogy meghalt az anyám. Már évek óta hallgatom ezt megállás nélkül, betelt a pohár! - Hevesen pattant fel az ágyról, s igyekezett minél távolabb kerülni tőlem. Meglepett a vallomása, szó szerint letaglózott. Sose említette, hogy ilyenek történnek vele az iskolába. Hirtelen öntött el a bűntudat, keserű ízt hagyva maga után a számban.
- Édesem, én ezt nem tudtam! - közelítettem felé, de ő feltartott kezekkel hátrált. - De ez akkor sem megoldás! Miért nem szóltál? Tudtam volna segíteni!
- Dehogy tudtál volna! Nem kell úgy viselkedned, mintha Ő lennél! Nem vagy az anyám! - üvöltötte most már torkaszakadtából, majd elrohant mellettem, felvágtatott az emeletre és már csak egy hangos ajtócsapódást hallottam. Hatalmas sóhajtással rogytam le a kanapéra, s sehogy se akart a fejemben megszűnni az a gondolat, hogy ezt már nem bírom tovább. Éjjel-nappal azon stresszelek, hogy Blakenek, meg Apának minden a legjobb legyen, de olyannyira, hogy magamra egy csepp időm sem maradt. A mai napig nem akarom magamnak bevallani, hogy ez nem fog menni. Ehhez túl kevés vagyok. Az öcsém lassan felnő, abban a korban van, mikor nem bírja kordában tartani az érzelmeit, s ez ellen én sem tudok semmit se tenni. Apa elég keveset foglalkozik vele, szinte a munkájának él, tudom nagyon jól, hogy kisöcsémet ez is bántja. Egyedül érzi magát. Én, mint a nővére nem tudom száz százalékosan neki szentelni a napjaimat, hiszen vár a munka, a ház körüli teendők, egyszerűen semmire sincs időm. Nem vagyok vele annyit, mint amennyit megérdemelne.
Ezekkel a csúf gondolatokkal mentem ki a házból, hogy kigyomláljam a ház előtt lévő kis kertünket, amit már hetek óta tervezgetek. Tudtam, hogy jelen pillanatban ez a legjobb megoldás arra, hogy levezessem a felgyülemlett feszültséget. Már azzal sem vesződtem, hogy a ruhámat átvegyem, annyira nem érdekelt már, hogy koszos lesz, majd holnap felveszem a váltó munkaruhám. Eszeveszett módon kezdtem el tépkedni a csúf növényeket, s dobtam el "ahogy esik, úgy puffan" elven. Egy idő után már sajgott a kezem, tiszta sár voltam, de nem érdekelt semmi, egyszerűen csak nem akartam a mai napra gondolni. Közben Apu is megérkezett, de nem vettem észre, csak a ház előtt parkoló autóból következtettem erre, gondolom ő sem akart megzavarni, látta rajtam, hogy nem vagyok toppon, inkább egyedül hagyott a gondolataimmal együtt.
- Kislányom, minden rendben? - Tombolásomból egy kedves hang riasztott fel. Mrs. Linda Hamilton kedvesen, s aggódva figyelte munkálkodásomat az utca túloldaláról. Mikor felpillantottam, láthatta a szemeimben a fájdalmat, így sietősen átszaladt. Kezében egy rongyot tartogatott, melyet most gyorsan ledobott a földre, s mit sem törődve, azzal, hogy csupa kosz vagyok, szorosan átölelt. Ő volt az egyetlen női személy, akit eltudtam magam mellett viselni huzamosabb ideig Anyu halála után. Ő vigasztalt meg, mikor magányos voltam, s biztatott, hogy érjem el a céljaimat. Ő volt ott mellettem, mikor a fiával megszakítottuk a kapcsolatot, rá számíthattam bármikor. Ő volt, aki megvédett, mikor bajban voltam. Anyukám halála után ő tölti be eme szerepet, hiába nem a vér szerinti édesanyám, s hiába nem lenne tisztességes így gondolnom, de számomra Ő a második anyukám. Hiszen még csak 14 éves voltam, nem bírtam elviselni Anyu hiányát, így kellett valaki, akire támaszkodhattam. Hiába vesztem össze a fiával előtte egy évvel, ez nem állt közénk. Sőt csak még erősebbé tette a kapcsolatot. Összeomlásom szélén, mikor a depresszió peremén táncoltam, Linda húzott fel a semmiből, nélküle már egy fehér falú, idegen szobában tengetném mindennapjaimat, kapuk közé bezárva, valahol az isten háta mögött. Nehéz korszak volt számomra az az időszak, egyszerre veszítettem el a legjobb, s egyben egyetlen barátomat, valamit drága Édesanyámat, nem csoda, hogy szánalomra méltó dolgokat vittem véghez. A csuklóm, és alkarom tudna róla mesélni, még ennyi év után is lehet látni az apró hegeket, melyeket a penge könnyed éle hagyott maga után. Örökre rajtam marad, örökre emlékeztetni fog a nehéz időkre, bármit is teszek ellene.
Nem bírtam tovább, mint egy végszóként tört fel egész testemből a zokogás, mellkasom

egyenletlenül, s gyorsan mozgott a nehéz levegővétel miatt, torkomban fojtogató érzés lépett úrrá. Kezem erőtlenül kapaszkodott a nő vállába, aki mintha megérezte volna a teljes kiborulásomat, még szorosabban ölelt magához, közben nyugtató szavakat intézve felém. Időérzékem elmúlt, nem tudtam másra gondolni, egyfolytában a múlt jutott eszembe; a fiú, aki jobbá tette az életemet, még ha csak öt évre is; Anyu, aki túl hamar hagyott itt minket; és a jelenlegi helyzetem, mellyel nem tudtam mit kezdeni. Sok-sok perc lepergett, mire fuldokló zokogásom csillapodott, majd elhalt, s a mellkasom végre újra egyenletesen mozgott fel és le, kiegyenlítve a légzésemet. A gombóc nem tűnt el a torkomból, megnehezítve ezzel a nyelést, s tanúsítva, hogy még közel sincs minden rendben.
Lassan húzódtam el a nőtől, s töröltem le a kósza könnycseppeket az arcomról. Szemeiben aggódást, és féltést véltem felfedezni.
- Gyere, igyunk meg nálam egy forró, finom teát! - invitált hozzájuk, amit készséggel elfogadtam. Nagyon rég nem jártam már náluk, az utóbbi időben kissé megszakadt a kapcsolat köztünk.
A házba belépve kellemes meleg fogadott, kint sem volt hideg, de a benti hőmérséklethez képest hűvös volt. Frissen sült sütemény illata lengte körbe a szobákat, az én orromba is bekúszott csábító aromája. A konyhán látni lehetett, hogy nő is lakik itt, rend volt, friss gyümölcsök sorakoztak a pultra kihelyezett tálban. A sütemény a tűzhelyen foglalt helyet még a tepsiben, tálalásra várva. Linda gyorsan felrakta a vizet forrni, én addig elhelyezkedtem az egyik bárszéken, miután egy gyors kézmosás után letakarítottam a sárt a kezemről, legalább az ne legyen tiszta mocsok. Körbenézve megállapítottam, hogy nem sok minden változott legutóbbi ittlétem óta. A hátam mögött lévő nappaliba még több fénykép került ki a családról, valamint a falakat is képek szegélyezték. A bútorok oltották magukból a családi hangulatot, élmény volt ide bejönni.
- Hogy vagytok Linda? - érdeklődtem kedvesen, hiszen még egy szót sem hallottam róluk ma, csak rólam volt eddig szó.
- Köszönjük, nagyon jól, Anthonynak el kellett valamit intéznie a munkával kapcsolatban, hamarosan hazaér - Linda férje számomra is kedves személy, szintén nagyon közel áll hozzám, mintha csak a nagybátyám lenne. Régebben rengeteget foglalkozott vele, amiért nagyon hálás vagyok neki, de az utóbbi időben vele se gyakran futottam össze. - De most inkább én kérdezek. Mi a baj, drágám? - közeledett hozzám, s simított végig az arcomon. Szégyenlősen hajtottam le a fejem, és nagyot sóhajtottam.
- Egyszerűen csak minden összejött - túrtam bele a hajamba, a konty már réges-régen, valamikor a gyomlálásom közepette szétjött; majd elmeséltem a mai eseményeket, és elregéltem, hogy mi is pontosan a bánatom oka. Minden szóba került, a tíz, tizenegy éve történt dolgok, a mai nap. Mesélés közben újra pityeregni kezdtem, mire Linda végigsimított a hátamon, és újra átölelt egy darabig. Közben a tea is elkészült, így beszéd közben néha-néha megálltam agy pillanatra, míg belekortyoltam a gőzölgő italba, valamint kint elkezdett szakadni az eső, dörgést is hagyva maga után. Annyira belemerültem a mesélésbe, hogy észre sem vettem a bejárati ajtó nyitását, így nyugodtan fejeztem be a mondandómat: - Most érzem azt igazán, hogy bárcsak visszatudnám forgatni az időt, hogy megváltoztassam a 11 évvel ezelőtt történteket. Akkor minden más lenne - monológom végére érve kimerültem temettem az arcom a kezembe, s megpróbáltam letörölni a már rászáradt könnyeket az arcomról.
- Hidd el én mindegy egyes nap pont ugyanezt kívánom.

4 megjegyzés:

  1. Tudtam, úgy tudtam! A szemközti ház, a régi barát és az anya, Linda Hamilton... Így kéne lottóznom! :) Szóval a részről: Nekem nagyon tetszik, egyszerűen fantasztikus ahogy fogalmazol! Mondjuk az alap történet sem unalmas! :) És én tényleg sajnálom szerencsétlen lányt! Teljesen át tudom érezni, ugyanis a miénk is egy csonka család. Kicsit más felállásban, de a lényeg ugyanaz. Szóval szurkolok neki, hogy megtalálja a boldogságot!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága! :)
      Először is: Sok sikert a lottóhoz! :D
      Nagyon örülök, hogy elnyerte tetszésedet a történetem, köszönöm a kedves szavakat! :)
      Sajnálom, hogy ilyen a családi helyzeted, remélem attól még nagyon boldog vagy úgy általában!! :)
      XoxoLexii

      Törlés
  2. Nem gondoltam volna, hogy így fog megjelenni majd Lewis, de mindenesetre nagyon kíváncsi vagyok. A fogalmazásod gyönyörű, teljesen át lehet érezni.:)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Drága!
      Köszönöm szépen! :) Jó vagy rossz értelemben érted a megjelenését? :)
      xxLexii

      Törlés