3. töredék

Drágák!

Tudom sok idő telt el az előző rész felrakása óta, de kérlek nézzétek el nekem! Iskolakezdés volt, én most kerültem fel a gimnáziumba, ergo új osztály, új tanár, új suli, mindent meg kellett szoknom. Még most sem tudtam mindent megszokni, elég sok idő kell ehhez, azt hiszem, de igyekszem! Már most van bőven tanulnivaló, de ez még csak a kezdet, ennél már csak rosszabb jöhet! Tehát nem nagyon volt időm írni, viszont egy elég rövid részt sikerült összekaparnom, remélem tetszik! :)

A következőt nem tudom mikorra hozom, ha lesz róla infóm, mindenképp megosztom majd Veletek! Kérlek hagyjatok valamilyen jelet, hogy mennyire tetszett a rész, pipa, vagy komment (ennek nagyon-nagyon örülnék!!) formájában!

I hope u like it!

xxLexii

Hirtelen fordultam a megszólaló személy irányába. Lewis Hamilton esetlenül álldogált az ajtóban, édesapja előtt. Keze tehetetlenül hevert teste mellett, mellyel most idegesen a hajába túrt. Hűvös idő ellenére, felül csak egy egyszerű fekete pólót viselt, mely szorosan tapadt mellkasára, felfedve izmos testét, amelyen minden egyes nap keményen dolgozott. Farmere lezseren lógott derekán, a fején a már megszokott Mercedes sapka, mely mocskosul jól állt neki. Szemeivel egyenesen az enyémbe nézett, s meglepődöttség tükröződött tekintetében, bizonyára nem érti itt létemet. Bár ha belegondolok, ezen inkább nekem kellene elgondolkoznom, hiszen én csak a szemben lévő házban lakok, nem egy másik országban. Élesen álltam a szemkontatkust, erősnek mutatva magam, pedig attól a pillanattól kezdve, hogy meghallottam a hangját, belül összeomlottam. Mégis végigfutott rajtam a remény egy csepp része, bízva ezek után is a legjobbakban. Újra abba a hibába kerültem, hogy nem tudtam mit kezdeni a fennálló helyzettel. Az hittem a képzeletem játszik velem, az agyam nem akarta befogadni a tényt, hogy ott áll előttem az a személy, akit pontosan 11 éve nem látta. Aki még ennyi idő után is fel-fel tűnik álmomban, emlékeztetve a befejezetlen kapcsolatunkra, melynek elég csúful vetettünk véget egy időre. Az az idő túl hosszúra nyúlt számomra, már rég belefáradtam abba, hogy mindent helyrehozzak, s minden ugyanolyan legyen, mint azelőtt. Azelőtt, hogy egy fájdalmas veszekedés után, búcsú nélkül váltam el attól az embertől, akire 14 évesen azt mondtam, a legfontosabb személy a családomon kívül. Még ma is tisztán emlékszem, hogy milyen apró, akkor azonban eget rengető probléma miatt kellett ennek így végződnie.

11 évvel korábban

Idegesen rágcsáltam a körmömet, miközben a tévé képernyőjét bámultam már-már remény veszetten. A képernyőn a gokart kocsik csak úgy száguldottak a pályán, s irigykedve néztem, a nézőtéren családtagokat, és szurkolókat voltak, akik zsibongva ujjongtak, mikor elsuhant előttük egy-egy jármű. Lewis negyedik helyen állt, nem volt túl fényes a helyzete, tekintettel arra, hogy mindenképpen meg kellene nyernie, ahhoz, hogy felfigyeljenek rá. Anyu nem engedett el, hogy élőbe szurkolhassak, miszerint túl veszélyes, és messze is van, hiszen nem a városban tartották. Most fordult elő először, hogy nem élőben, hanem tévé képernyő keresztül kell néznem, eddig mindig elkísértem a versenyeire, mint a kabalája. 

Pár kör volt hátra a végéig, Lewisnak sikerült már a második helyre felküszködnie magát. Szüleim a kanapéról figyelték a jelentet, míg én már a tévé előtt a földön ücsörögtem, s onnan izgultam tovább. A bal felső sarokban a számláló azt mutatta, hogy egy kör van hátra a fináléig. Lewis hajszálpontosan az ellenfele mellett próbálta még gyorsabban hajtani a gokartot, hogy még a cél előtt sikerüljön megelőznie. A célegyeneshez közelítve, türelmetlenül csaptam a kezem a földhöz, és artikulátlanul ordibáltam a tévéhez, ezzel biztatva barátomat. Pár méteren múlott csak, de sikerült megnyernie a versenyt, s mikor feleszméltem döbbenetemből, felhőtlen boldogsággal pattantam fel a szőnyegről, s ugrottam oda Anyáékhoz. Ők is ugyanúgy örültek, mint én, habár, Ők kicsit intelligensebb formában. Vigyorral a fejemen, tapsikolva ecseteltem szüleimnek az előbb látottakat, mintha el kéne meselénem mi történt az imént, mit sem sejtve arról, hogy pár óra múlva a fél életem összeomlik.

Nagy örömöm közepette azt sem tudtam, mit csináljak, Apának kellett lenyugtatnia, hogy üljek le, olvassak, vagy csináljak bármit, csak foglaljam el magam, míg haza nem ér a Hamilton család. Így hát kénytelen voltam egy helyben maradni, ami a történtekhez képest nem igazán sikerült. Két percenként pattantam fel inni menni, vagy más elfoglaltságot kreálni magamnak, csak, hogy gyorsabban teljen az idő. A bejárati ajtó mellett lévő ablakot is meglátogattam párszor, s mindig kilestem a függöny mögül, lesve, mikor érkezik meg a várva várt jármű. Ezer évnek tűnő idő után, mikor már Anyuék agybajt kaptam tőlem, meghallottam a feljáróra álló kocsi hangját. Fülig érő szájjal léptem oda az ablakhoz leellenőrizni, hogy tényleg ők-e azok, és mikor megláttam az autóból kiszálló Lewist, aki egyenesen a házunk felé vette az irányt, már biztos voltam benne, hogy megérkeztek. Hevesen téptem fel az ajtót, majd már száguldottam is, s egyenesen barátom karjai közé vetettem magam. Legjobb barát lévén természetes volt, hogy így reagáltam, Ő is szorosan ölelt át, miközben folyamatosan mondogattam neki, hogy gratulálok, ő a legjobb. 

- Lewis gyere át hozzánk, ott megbeszélitek a történteket! - ajánlotta fel Anyu, akik az előbb léptek kis a házból. Nem kellett kétszer mondani már bent is voltunk a házba, ahol egyenesen az emelet felé vettük az irányt, a szobámba. Levetettem magam az ágyra, s a plafont bámulva, mosolyogva hallgattam a fiú beszámolóját a versenyről. Mutogatva, hangosan magyarázott, látszott mennyire élvezte ezt az egészet.

- A futam után azt mondták, hogy azonnal szerződtetnek, és egyből utazhatok Londonba, mert majd ott felkészítenek a további futamokra. Képzeld akár a Forma 1-be is bejuthatok! - lelkesedésem alábbhagyott, megakadtam annál, hogy Londonba megy. 

- London!? Mármint hogy érted, hogy odautazol? - ültem fel hirtelen az ágyon, és szemöldök ráncolva néztem rá. Értetlenkedve nézett rám, mintha mindenről tudnom kéne.

- Igen, London. Oda kell költöznöm, hogy ha folytatni akarom, amit elkezdtem. De ezt te is tudod, mondtam már! . Tessék!? A világ forogni kezdett velem, nem akartam hinni a fülemnek! Nem költözhet Londonba, hiszen olyan messze van, távol tőlem! Itt hagyna engem egyedül? A levegőt egyre szaporábban vettem, csak most nem az izgalom, hanem a félelem miatt.

- Nekem ezt senki nem mondta! Hiszen még csak most leszel 17 éves! Túl fiatal vagy ehhez! Nem mehetsz el, nem tudnál magadról egyedül gondoskodni! - próbáltam menteni a menthetőt, hátha sikerül lebeszélnem róla, de láttam, hogy az utolsó mondatommal kivertem nála a biztosítékot. Mindig is hirtelen haragú volt, így tudtam, hogy pár pillanat, és robban nála a bomba. Nem kellett sokat várnom.

- Nem te fogod megmondani mit fogok csinálni, és, hogy hova megyek, semmi jogod ezt tenni! El fogok menni, ha akarod, ha nem, hiszen ez az álmom! Nem értem, miért nem tudsz ebben támogatni, nagyon jól tudod, hogy mióta vágyok erre! - Hátrálni kezdett, én meg kezdtem pánikolni, nem akartam, hogy így váljunk el. 

- Lewis, kérlek... - kezdtem mondandómat, de puszta nézésével belém fojtotta a szót. A sírás kerülgetett, annyira fontos volt számomra ez a fiú, fájt az érzés, hogy nem fogok minden egyes nap vele indulni, és végződni, nem fog röhögni a hülyeségemen, és nem fog megnyugtatni, ha valami bajom van. El fogom veszíteni a másik felemet. Ez a mondat ismétlődött megállás nélkül az agyamban, mikor tehetetlenül néztem végig, hogy Lewis, kilép a szobám ajtaján, amivel párhuzamosan az életemből is távozott,  számomra elképesztően hosszú időre. 

***

Ezek után Lewis nem szólt hozzám, hiába próbáltam bárhogy kiengesztelni, nem engedte, hogy bármilyen formában beszélhessek vele, így búcsú nélkül hagyott ott egy nap. Nem hibáztathattam teljes mértékig, én mégis azt tettem. Fújtam rá, a pokolba kívántam egy idő után, hogy arra nem képes, hogy normálisan elköszönjön tőlem. Tehát az első szakasz egyértelműen a dühöngés volt számomra, amit nemsokára a sírás váltott át. Miután teljes mértékig felfogtam, hogy teljesen egyedül hagyott, magányosnak éreztem magam, és elkezdett hiányozni. A bűntudat kezdte marni a mellkasomat, így magamat hibáztattam. Napokig zokogtam a szobámban, szomorú zenéket hallgatva, egy százas zsepi, és a tőle kapott plüss társaságában.

Akkoriban volt egy karkötőm, amit éjjel-nappal hordtam, hiszen még Lewsitól kaptam a 14. születésnapomra. Ezüstből volt, ahányszor csak rá néztem Ő jutott eszembe. Úgy döntöttem, ha már nem akar tőlem elbúcsúzni, én már csak azért is elfogok, így írtam neki egy levelet, amiben összegeztem mindent, beletettem egy borítékba, és melléhelyeztem a karkötőt.

Anyukájának odaadtam, aki biztosított arról, hogy mindenképp eljut a fiúhoz. És akkor elkezdtem várni. Több hónap is eltelt, de semmi választ nem kaptam tőle, így egy idő után, már belefáradtam a várakozásba, és szép lassan megpróbáltam elfelejteni Őt. Mára már kezdtek elhalványulni a sebek, melyeket a hiánya, távozása okozott, de persze, teljesen sosem tudtam elfelejteni, és legbelül mindig is vágytam rá, hogy egyszer majd visszatér, és mindent ugyanott folytatunk, ahol abbahagytuk, a veszekedés előtt. Persze nem így lett, de a remény hal meg utoljára. És milyen igazam is lett. 11 éve elteltével számos variációt kitaláltam, s elképzeltem már, hogy milyen lesz újra találkozni, de egyikben sem szerepelt, hogy a félelemtől és a meglepődöttségtől, kirontok a házból, s amilyen gyorsan csak tudok elkezdek rohanni, ki tudja hová.